|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Sógor Géza 1994. március 9.Moldvában az 1992-es népszámlálás szerint 1387 református él, két egyházközségbe tartoznak, a galaciba Moldva déli, a jászvásáriba /Iasi/ Moldva északi része tartozik. Az utóbbi lelkipásztora Sógor Géza, aki elmondta, hogy hívei a kényszerből idehelyezett értelmiségiek. Szétszórva élnek, szeretné felkutatni a Moldvában élő további híveket, ehhez kérte az olvasók segítségét. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./1999. július 14.Hármas emlékünnepet ült az olthévízi református gyülekezet: 250 éves Olthévíz első református temploma, melyet Árva Bethlen Kata építtetett 1749-ben, aki idén 240. éve, hogy meghalt, és 230 esztendeje hunyt el Bod Péter, a templom első lelkipásztora, Árva Bethlen Kata udvari lelkésze, hittudós. Ez alkalomból kortörténeti konferenciát tartottak július 9-étől Olthévízen, melynek célja alaposan megvizsgálni és az utókorral megismertetni azt a kort, amelyben Bethlen Kata és Bod Péter élt és alkotott. 10-én emléktáblát avattak, melynél a csernátoni Bod Péter Közművelődési Egyesület küldöttsége koszorúzott. A konferencián M. Hubbes Éva beszámolt székelyudvarhelyi kutatómunkájának felfedezéseiről: rábukkant Árva Bethlen Kata, Bod Péter, gróf Bethlen Imre könyvtárának maradékaira. Ferenczi Géza előadásában azt fejtegette, milyen bizonyítékok maradtak fenn arra nézve, hogy Bod Péter ismerte a székely rovásírást. Magda Ende hollandiai lelkész, a kolozsvári Protestáns Teológia végzettje, magyar nyelven ismertette Bethlen Kata vallásosságának sajátosságait. Előadást tartott még dr. Buzogány Dezső egyháztörténész, dr. Tonk Sándor egyetemi tanár, Sógor Géza lelkész, Tüdős Kinga bukaresti művészettörténész. végül Kocsis István, akit a rendezők abból az alkalomból hívtak meg, hogy jelen lehessen Árva Bethlen Kata című monodrámája előadásán. Ez utóbbit Olthévíz szülöttje, Meister Éva, jelenleg a szolnoki színház művésznője adta elő. A konferencia július 11-én hálaadó istentisztelettel ért véget, igét hirdetett dr. Csiha Kálmán püspök. Befejezésül leleplezte a templom falára helyezett márványtáblát, amely az olthévízi gyülekezet története most ünnepelt hármas évfordulójának állít emléket. /Tisztelgés Bod Péter emléke előtt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10., Árva Bethlen Kata és Bod Péter emlékezete. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 14./2000. július 15.A IV. Magyar Református Világtalálkozó égisze alatt került sor július elsején Nagyenyeden, a nagyenyedi református egyházmegye szervezésében a református képzőművész lelkészek és pedagógusok munkáinak kiállítására. A bemutatott alkotások szerzői: Balázs Bálint tanító (Torockó), László László tanár (Nagyenyed) Lőrincz Zoltán lelkipásztor (Felenyed), Horhát Miklós lelkipásztor (Lőrincréve), Szabó László lelkipásztor (Bálványosváralja), Lőrincz Konrád lelkipásztor (Marosgombás), valamint Brian Johnston tanár (Kanada-Kolozsvár). Sógor Géza, a kolozsvári Protestáns Teológia könyvtárosa tartott megnyitóbeszédet. /Győrfi Dénes: Református képzőművész lelkészek és pedagógusok kiállítása. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 15./2005. április 25.Április 23-án avatták fel a Misericordia – Irgalmasság Háza Egyesület által működtetett öregotthon második épületét Bágyonban. A hozzátartozók nélkül maradt idősekért történt holland–magyar kezdeményezés példaértékű. Sógor Gyula esperes holland szeretetszolgálatokkal együtt dolgozott az otthon építésén. Sógor Gyula halála után fiai, ifjabb Sógor Gyula, az otthon gondnoka és Sógor Géza, a Misericordia Egyesület elnöke folytatták a megkezdett munkát. Az első otthon 16 férőhelyes. A most avatott újabb épület „kulcsrakészen” várja lakóit: 25–30 férőhelyesre tervezték. /Farkas Imola: „Kis Európa” Bágyonban. Felavatták a Bágyoni Öregotthon második épületét. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 25./2009. augusztus 22.Berszán Lídia szociális munkás, családterapeuta, a BBTE Szociális Munka Tanszékének adjunktusa szerint objektív és szubjektív okok egyaránt közrejátszanak abban, hogy eldöntsék: az otthoni idősgondozást vagy az öregotthoni ellátást választják-e. A Szilágy megyei Farnason levő korszerű idősek otthonában élők 60 év fölöttiek. A tavaly megnyitott otthonban negyven idős és beteg embert tudnak gondozni, jelenleg azonban mindössze 11 személy él ott. Molnár Irma zsoboki tiszteletes asszony az öregotthon vezetője. A kolozsvári Szent Péteri templom szomszédságában lévő otthont 1996-ban átszervezték, azóta a krónikus szomatikus betegségben szenvedők kórház-otthonaként működik. Az öregotthonnak jelenleg 110 lakója van. Tokay Rozália, a kolozsvári Szent Kamill Otthon igazgatója elmondta, az otthon befogadóképessége ötven személy, általában mozgássérült, illetve halmozottan sérült személyeket gondoznak, szobáik kétágyasak. A 2001-től működő otthon önellátó. A főleg használt ruhákat árusító üzlet bevételeit a Szent Kamill otthon működésére fordítják. Az Agapé öregotthon Kolozsváron, a Mócok útján található, hetven éven felüli hölgyeket fogadnak, akiknek nincs rokonuk. Háziorvos ellátja a betegeket. Az Irgalmasság Háza Misericordia Egyesület Bágyonban működteti öregotthonát. Sógor Géza, az egyesület elnöke és az öregotthon gondnoka elmondta: 65 év feletti személyeket fogadnak. Az öregotthon tíz éve működik, jelenleg 22-en laknak benne. /F. ZS., N. -H. D. : Idősgondozás otthon vagy otthonban: közös döntés szükséges. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 22./2009. november 7.Veress István professzora emlékeztek november 6-án, születésének 100. évfordulóján. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Agrártudományi Szakosztálya, a Romániai Gazdák Egyesülete, valamint a Kertbarátok Egyesülete által szervezett rendezvény résztvevői előbb az általa létesített gyümölcsös- és agrobotanikus kertet látogatták meg, majd megkoszorúzták sírját a Házsongárdi temetőben. Sógor Géza református lelkész elmondta: a professzort olyan tudósként ismerte meg, aki nem állította egymással szembe a hitet és a tudományt – Veress István soha nem vallotta azt, hogy nem fér össze a kettő. Csávossy György levélben üdvözölte az emlékezőket, amelyben kifejtette: a professzort a munka szerelmesének és a kertkultúra művészének tartotta. Délután a szervezők emlékülést tartottak az EME székházában, november 7-én a bonchidai Bánffy-kastélyban folytatódik a megemlékezés. /Száz éve született Veress István. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./2013. november 11.Templomot szenteltek GerendkeresztúronKopjafa a II. világháború áldozatainak A település csupán pár kilométerre van Marosludastól, de mivel nem a főút mentén található, kiesik a figyelem látószögéből. Pedig érdemes lenne több szempontból is odafigyelni rá. S ha a közvélemény érdeklődése elkerülte az utóbbi időben, akkor saját maga hívta fel a figyelmet: itt vagyunk, templomot, parókiát újítunk fel, kopjafát avatunk, s a valamivel kevesebb mint kétszázan magyarként, reformátusként próbálunk megmaradni a számunkra kijelölt göröngyös úton! A település a XIII. század végén, 1289-ben szerepel először írásos dokumentumban, Keresztur néven, ekkor azonban lakatlan településként említik, valószínű, hogy a tatárjárás idején pusztult el. Az időközben benépesült falu 1361-ben kőtemplomot építtet. 1848 októberében román felkelők a magyar lakosságot lemészárolták és a falu templomát felégették. Ezt 1856-ban újjáépítették. Ennek a templomnak a felújítását most fejezte be a gyülekezet. Tegnap főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke igehirdetésével, meghívottak jelenlétében felszentelték a felújított templomot. Ugyancsak tegnap avatták fel a II. világháborúban Gerendkeresztúr határában elesett és eltemetett honvédek emlékére állított emlékművet. Új köntösben a templom Rátoni Csaba fiatal lelkipásztor, amikor a gyülekezethez került, nagyon rossz állagú épületeket talált. A parókia ajtaját csak berúgni lehetett, a nyílászárók annyira tönkrementek, a templom dohos volt, mállott róla a vakolat. A presbitériummal közösen úgy döntöttek, felújítják mindkét épületet. A parókiára új nyílászárók kerültek, a falakat újravakolták, úgyhogy ma összkomfortos papi lak lett belőle. A templomon 2011 augusztus elsején kezdték el a munkát, közmunkával kívül-belül leverték a nedves, salétromos vakolatot. A komplex munkálatot, amely nemcsak újravakolásból állt, hanem szigetelésből, aláalapozásból, vízelvezetésből, belső-külső drénezésből, szellőző vakolat felviteléből is, amit Keszeg Jenő ludastelepi vállalkozó és csoportja kivitelezett. A drénezést speciális technológiával oldották meg, amelyhez a gógánváraljai gyülekezet biztosította a szükséges, falba ékelt – drága – anyagot. A templom belsejében, körülbelül embermagasságig gipszkartont helyeztek el úgy, hogy a fal szellőzhessen. Ezt a megoldást a gyulafehérvári református templomban látták. Mivel a torony tetőzete is megkopott, idén azt is újrafestették. A templomba új bútorzat került, amit két asztalos, Csegöldi István és Csegöldi Vilmos önkéntes munka gyanánt végzett el. – Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők… de minket az Úristen és a támogatók is segítettek – mondta a lelkipásztor. Lelkes támogatók Mindezt a gyülekezeti tagok lelkes közmunkájával sikerült megvalósítani, akik nem a pusztulás fölött siránkoztak, hanem a megmaradás vágyának lelkületével álltak fiatal lelkészük és Csegöldi István főgondnok mellé. A munka mellett anyagilag is hozzájárultak templomuk széppé és otthonossá tételéhez. Az egyházfenntartói járulék mellett további legkevesebb 100 lejt adtak, de volt olyan is, aki sokkal többel járult hozzá a munkálatokhoz. Mivel a gyülekezet lélekszáma 200 alá csökkent, a kis gyülekezetet támogatni kellett, mert magára nem tudta volna előteremteni a szükséges pénzösszeget. Hála istennek, támogatókra találtak, s nem is kevésre. Ezek sorában: a marosludasi, az andrássytelepi, a kolozsvári Bulgária-telepi, a kövesdombi, a marosvásárhelyi Ludas utcai, a cserealji, a somosdi, a gógánváraljai református gyülekezet, a Kecei Polgármesteri Hivatal, a püspökség, de magánszemélyek is, Deé Gyula, Domokos János, Bartha Károly, Simon István szentpáli polgármester, Ciotlaus Cristian, Bartók Károly Magyarországról és sokan mások. A munkálatok több mint 50.000 lejbe kerültek. A templomszentelési ünnepségre meghívták a támogatókat, az évek során itt szolgáló lelkészeket – Kántor Csaba főjegyzőt, Czirmay Levente marosludasi lelkészt és Sógor Gézát – is. A parókián folyik a magyar oktatás A gyülekezet új reménnyel, megújult hittel lép be az adventbe, a várakozás időszakába. – Mi, a gyülekezet nem is hittük volna, hogy ilyen szép templomunk lesz! Nagyon boldogok vagyunk! Ha több fiatal lenne, még boldogabbak lennénk! – mondta a harangozó. A gyülekezet életkor szerinti összetételéről kérdezve, Rátoni Csaba lelkipásztor elmondta, hogy a kevesebb mint 200 tagból 30 a gyerek, akik román iskolába járnak, mert a faluban megszűnt a magyar iskola és az ingáztatásukat nem oldották meg. Hogy miért, arra most nem térünk ki. Ezért a parókián szombatonként magyar nyelvoktatás is folyik, 15 óvodásnak és kisiskolásnak, öt általános iskolásnak és 16 nyolc osztályt elvégzett fiatalnak. Az órákat egy helybeli nyugdíjas magyartanár tartja. Kopjafa a honvédek és a helyi hősi halottak emlékére A templomszentelés mellett egy másik fontos esemény is volt tegnap: a templomkertben felavatták a II. világháborús emlékművet. Ezt egyrészt – amit a kopjafa talapzatán található első tábla jelöl – a Gerendkeresztúr határában elesett és eltemetett honvédek emlékére állították a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság jóvoltából. E nemes gesztus Pataky Józsefnek, a bizottság elnökének köszönhető, aki felvállalta az elesett honvédek nyughelyeinek "megjelölését". A faluban 22 honvéd esett el, többségük gyulai volt. Másrészt – amit a második tábla jelöl – a gerendkeresztúri hősi halottaknak állítanak emléket. A református egyházközség szép ünnepét közös ebéd zárta, amely hálaadási együttlétként koronázta meg a befejezett munkát. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2014. június 23.Svájc Székelyföldjéről érkezettSzékelyföldön talált rá második otthonára Jan-Andrea Bernhard castrischi lelkipásztor, a Zürichi Egyetem egyháztörténet-tanára, a svájci–magyar kapcsolatok doktora. A svájci Graubündenben élő rétoromán kisebbség református gyülekezetének egyházi vezetőjét a barátság és a kíváncsiság hozta először a transzilván tájakra, a vidék, az emberek olyannyira elvarázsolták, hogy elszánta magát: megtanul magyarul. Jan-Andrea Bernhard a hétvégén magyarul hirdette az igét a kányádi református közösségnek. Tizenöt évvel ezelőtt találkozott az akkor még Kolozsváron szolgáló, most már Kányádban élő Sógor Géza református lelkésszel, mesélte Jan-Andrea Bernhard. A svájci Graubünden Kanton castrischi gyülekezetének vezetőjével Kányádban beszélgettünk, hisz a lelkész ünnepi alkalomra érkezett másodszor a faluba: közbenjárásával sikerült restaurálni a helyi református templom matuzsálemi korú orgonáját. „Három tényező, esemény mutatta meg az utat számomra, hogy Erdélybe, Székelyföldre el kell látogatnom, illetve hogy meg kell tanulnom a magyar nyelvet. Az első mentorom javaslata volt, hogy írjak disszertációt egy svájci lelkipásztorról, aki Debrecenben tanult a 18. században. A második ok, hogy volt egy fuvolatanárom, aki Máramarosszigetről származott, és 1982-ben emigrált. Ő sokat mesélt hazájáról, ezért ismertem Erdély helyzetét, történelmét. A harmadik dolog, hogy 1998-ban voltam Zürichben egy szemináriumon, ahol találkoztam Veres László marosszentkirályi lelkipásztorral” – sorolta. Rétoromán: kulcs minden más nyelvhez 1999-ben egy istentiszteleten hallott először magyar szót, a nyelv olyannyira lenyűgözte, hogy elhatározta: hozzáfog megtanulni. „Néhány éve meghívást kaptam, hogy vendégtanárként dolgozzak a kolozsvári Teológiai Intézetnél. Így hát gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, ezért otthon Svájcban minden reggel felkeltem ötkor, és lapoztam a lexikonokat” – idézte fel. A rétoromán neolatin nyelv, beszélői úgy tartják: kulcs minden más európai nyelvhez. „Kivéve a magyarhoz” – jegyezte meg mosolyogva Jan-Andrea Bernhard. Hozzátette, „nagyon idegen volt a magyar, bár a nyelvtan szempontjából egyszerűbb, mint a német. A hangsúlyozást viszont nehéz úgy elsajátítani, hogy ritkán van alkalmam magyarul beszélni.” Graubünden a svájci rétoromán Székelyföld Területét tekintve Graubünden Svájc huszonöt kantonjának legnagyobbika, a hegyvidéki domborzat miatt viszont lakossága kicsi. „Graubündenben körülbelül 30 ezer ember beszél rétorománul, a teljes országban mintegy 60 ezer ember beszéli a nyelvet. A térséget ugyan Rétorománföldnek nevezzük, de ez csupán egy név, nem létezik, nem egy autonóm tartomány, viszont Svájcban közel hétszáz éves hagyománya van az egyenlő jogú kantonok szerinti területi felosztásnak, így a régión belül a helyi közösség határoz a társadalmi szerveződésről” – vázolta. Az olasz, német és francia nyelv mellett a rétoromán is hivatalos államnyelv Svájcban, melynek öt, ma is használt dialektusa van. Mint a spanyol és a portugál, annyira hasonlítanak egymásra a dialektusok – tudtuk meg. „Érdekes helyzet ez, hisz a mintegy 60 ezer ember lényegében öt dialektust beszél. A castrischban használatos sursilva (jelentése: az erdő fölött – szerk. megj.) dialektusban tanítanak például a helyi iskolában, de a népszavazások alkalmával is az adott dialektusban megírt szavazócédulát kapnak az állampolgárok” – sorolta a példákat. Ilyen tekintetben Graubünden Svájc Székelyföldje – jegyezte meg –, hisz nemcsak a táj hasonló, hanem a nyelvjárások sokszínűsége is. „Talán ezért érzem úgy, hogy Erdély és Székelyföld számomra olyan, mint a második otthonom. Ha hindu lennék és nem keresztény, azt mondanám, hogy egy korábbi életemben biztosan itt éltem” – summázott mosolyogva. Kovács Eszter. Székelyhon.ro 2016. október 1.Se veled, se nélküled, Bukovina!A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen. Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét. Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van. Magyar orvoskolónia Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát. A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja. Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor. Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni. A vallás mint mentőöv Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően. Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz. A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva. A megszokhatatlan szép városka Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja. Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő. Kezelésre szoruló építészeti örökség Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő. Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén. Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.” Nem azt kapták, amit otthagytak A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis… Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is. Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin erdelyinaplo.ro Erdély.ma 2017. október 30.Hitvalló nappal zárta a reformáció emlékévét a Székelyudvarhelyi Református EgyházmegyeBocskai István fejedelem szobrának leleplezésével és faültetéssel avatták fel Felsőboldogfalván a Reformációi emlékparkot, majd az udvarhelyi belvárosi református templomban úrvacsorai istentiszteleten adtak hálát a reformáció emlékévéért a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye hívei és vendégeik. Sűrű sorokban érkeztek szombaton az egyházmegye kis és nagy gyülekezeteinek képviselői a felsőboldogfalvi református műemlék templom körül kialakított Reformációi emlékparkba. Nyitányként elhangzott a 90. Zsoltár majd Reményik Sándor Csendes csodák című versét szavalta el Lajos Ágnes. Munka, melléállás Eddig ha elmentek is az átutazók a műemlék templom mellett, most munkával, melléállással új megvilágításba került, és megállásra késztet – összegezte Moldovan Radu helyi református lelkipásztor. A közösségi térbe érkezőt a nagy tettekről való elmélkedésre hívják a pannókon összefoglaltak, és végigkísérik a reformáció európai, magyar és erdélyi évszázadain. Ugyanakkor bepillanthatunk általuk a reformátorok és az erdélyi református fejedelmek életútjába. A szövegek létrehozásában közreműködött Bekő Anna, Benedek Tünde, Capcalo Dániel, László László, Fehér János, Sógor Géza, Magyari Hunor és Magyari Tünde – hangzott el az avatón. A munka nem ért véget, a gyepesítés tavasszal folytatódik, és két újabb szobor elhelyezését is tervezik. Az emlékpark feladatot is jelent: továbbvinni a reformációi örökséget. Reformációi mérföldkövek Dr. Bekő István Márton székelyudvarhelyi lelkipásztor címszavakba és lelkesítő gondolatokba foglalta mindazt, amire rátekintettek és amiért az 500. jubileumi évben hálát adtak: a világot megváltoztató reformációért. Kiinduló dátuma 1517. október 31-e volt, helyszíne a németországi Wittenberg, személye Luther Márton, irata a 95 tétel. „A reformációt Isten Lelke továbbvitte. Ezért aki Luthert mond, Kálvint, Zwinglit és Bullingert is mondania kell. Aki Wittenberget emlegeti, nem feledheti Genfet és Zürichet. A reformáció megváltoztatta a magyarságot. Történelmet és jövőt formáló tényező lett a bibliás és zsoltáros hit – mondta Bekő István Márton. Történelem, nyelv, hit, kultúra, felemelkedés, jelen és jövendő, mindezek együtt benne vannak a reformációban. Az esemény és annak hatása összetartozik: megújította a 16. századi egyház hitbeli és teológiai életét, és évszázadokra meghatározta azt. Isten igazságosságának gondolata hozzájárult a felszabadulás, a megbocsátás és a kegyelem átéléséhez, amely teljes mértékű hitbeli-lelki változást eredményezett. A reformáció eredményezte az egyén Isten színe előtti személyes felelősségvállalását. Az egyetemes papság elve kihatott a kegyességre, az oktatásra, a politikára, a családra és az egyén életének változására. A Biblia kiemelt helyre került. Már nem pusztán forrása a kegyes életnek, hanem egyben mérőzsinór az egyház és hívő számára, hogy hite és cselekvése megfelel-e küldetésének.” A bibliafordítások által a reformáció alapvetően hozzájárult a nyelv alakulásához, ezért nyelvesemény is. Továbbvinni Teljesen új, bibliai alapú egyházszervezet jött létre. Az iskolák alapítása is elválaszthatatlan a reformációtól. A reformáció mentén államszövetségek alakultak, amelyek egymás segítségére siettek veszedelmek és háborúk esetén. Hathatós politizálást és választ eredményezett az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején. A református hit megtartó erőnek bizonyult a megszállások ideje alatt. „Magyarság és erdélyi lét tekintetében bátran állítjuk, hogy a reformáció egyházai mindenkor a nép megmaradásának szolgálatában álltak. Mit kezdünk ezzel az örökséggel ma? Amiképpen az egykoron megreformált keresztyén hit választ adott az emberek kérdésére és bibliai megoldást nyújtott égető problémáikra, azonképpen ma is. (…) Hűek maradunk a Krisztusban megjelent örömhírhez, a bibliai alapokhoz, és folyamatosan meg akarunk maradni és megújulni azon az örökségen, amelyet elődeink nekünk hátrahagytak. Alázatosan kérünk Istentől további kegyelmi időt és jövendőt e népnek. Mert tudjuk, hogy ma is igaz az apostol vallomása, amely Bethlen Gábor hagyatéka s egyházunk jelmondata: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Szoboravatás A visszaemlékezés után Farkas Balázs szavalt, majd Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke összefoglalta a jubileumi év lelki és hitéleti megvalósításait. Együttléteinkben erő van – nyomatékosította. A múlt és jövő határmezsgyéjén a park- és szoboravató áldásban kérte, tegyünk tanúságot a szüntelenül Istent kereső lelkületről. Majd az egyházkerület és az egyházmegye főgondnoka leleplezte Bocskai István szobrát, Zavaczki Walter Levente székelyudvarhelyi művész alkotását. Zilinszki Nóra éneklése után köszöntőbeszédek hangzottak el. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Erdélyi Osztályának vezetője a kilencszáz éves templom udvarának csendjében a reformáció öt tétele alapján az önmagunkra találást emelte ki. Nem a bezárkózás, hanem a jelenlét és a közösség felemelését jelentő cselekedetek teszik múlhatatlanná azt, amit elődeink megteremtettek. Köszöntőbeszédet mondott továbbá Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok, Sándor József polgármester, Verestóy Attila szenátor, Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja és Borbély István, Felsőboldogfalva község alpolgármestere. Örömlakoma A Református Diákotthontól az egyházmegye új zászlaja alatt vonult a sokaság a székelyudvarhelyi belvárosi református templomba. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten közreműködött a Fundamentum zenekar és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium kórusa. Kató Béla püspök Ámosz prófétától választotta a reformáció alapigéjeként ismert isteni ígéretet: „felemelem Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán”. Eme sátor tartóoszlopa számunkra Krisztus – további építkezéseinknek erős és végleges megoldása. Az igeközpontú templomból kell kiáramolnia a hitvalló életnek a gyülekezetre, a családokra, a fiatalokra és mindenik közösségünkre, munkánkra. Szembe kell néznünk ugyanakkor a repedésekkel, betömnünk azokat, és az omlásokat Isten kőműveseiként kell újraraknunk. Erőt adó, fészekmelegű közösség tudja magához emelni a didergőt. Azért imádkozott, hogy új erőre kapjunk, adjuk át örökségünket, tudjunk közösen cselekedni az 501. évben is. Úrvacsorai beszédében Pitó Zsolt bögözi lelkipásztor az örömlakomáról mint hálaadási alkalomról szólt. Azért, amit Isten tett ötszáz évvel ezelőtt, és hogy a jubileumon ennyien együtt emlékezhettek rá. Az öröm gyökere pedig, amit Isten mond és mutat az Úrasztalánál. Igaz életet ad. Amit tovább kell adnunk a családban és közösségeinkben, mert ott van a jövő, ahol Krisztus van. Az istentisztelet után László Judit karnagy bemutatta a jubileumra készült lemezt, amelynek dalanyagát az új énekeskönyv alapján a gyülekezetek dalosainak közreműködésével a nyáron rögzítettek a székelyszenterzsébeti református templomban. A szeretetvendégség előtt mindent részvevőt megajándékoztak az egyházmegye templomait madártávlatból bemutató leporellóval, amely tartalmazza a református lét legfontosabb tudnivalóit is. Molnár Melinda / Székelyhon.ro lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
